Hadikórházak Balatonfüreden (1942-1945)

  2010.12.06. 06:15

 

 

Ahogy az első világháború idején, úgy 1942-1944. között is folyamatosan működtek Hadikórházak Balatonfüreden az Erzsébet Szanatórium épületében, a Grand Hotelben, a Stefánia és Ipoly Szállókban és egy újabb helyszínen, az 1927-ben felépült Balatoni Szövetség Üdülőházában.

 

 

 

 

[…] Azt, hogy hivatalosan mikortól nyilvánították katonai kórháznak az Erzsébet Szanatórium bizonyos férőhelyeit, nem maradt fenn adat. A balatonfüredi telefon-előfizetők 1942/43. évi névsorában a „Katonai intézmények és hatóságok” címszó alatt már szerepelt a m. kir. Honvéd Hadikórház, sőt az ezredesi iroda közvetlen vonalon is elérhető volt, azt, hogy már akkor is dr. Antalffy Lajos, a későbbi 524. sz. hadikórház parancsnoka vezette a részleget, nem sikerült beazonosítani.

[…] 1942 októberének végén a Balatoni Kurir tudósítása szerint ^[137] mintegy 300 sebesült tiszt érkezett Balatonfüredre, őket az Ipoly és a Grand Hotelben szállásolták el. Ezzel megkezdődött Balatonfüreden is a harcokban megsérült valamint lábadozó katonák szervezett keretek között történő gyógykezelése. Rehabilitációs kezelések céljából eddig is érkeztek Balatonfüredre katonai személyek a gyógyításba bevont Szanatórium férőhelyeire, de hadi-, vagy vöröskeresztes kórházak a környéken addig csak Veszprémben és Pápán mű-ködtek.

 

 

1942. november elején ünnepélyes körülmények között avatták fel a füredi hadikórházat. Az avatást megelőzően Szekeres Bónis szentmisét tartott a telepi kápolnában. A szükségkórházat „a Rend által átengedett Grand Hotel-ben” nyitották meg. A bensőséges ünnepségen fellépett a füredi leventék zenekara is Éltető hadnagy vezénylésével. Dr. Antalffy Lajos ezredes parancsnoksága alatt létrehozott hadikórház avatásán részt vett a Vöröskereszt képviseletében Margittay altábornagy is, ki beszédében megköszönte a bencés rendnek, hogy a legnagyobb áldozatkészséget tanúsított azzal, hogy honvédségi célra átengedte a legnagyobb szállóját. Az avatási ünnepség hivatalos része Somogyi Imre községi bíró beszédével zárult. ^[96]

Kaszián János helybeli leventetitkár az alábbi mondatokkal zárta a kórházavatóról írt tudósítását a Balatonfüred című újságban:

„Legyen hát béke és szeretet igazi otthona községünk Hadikórháza. Érezzék ezek a fiúk, hogy nem hálátlan otthonért harcoltak. Az ő osztályrészük lesz a bízva remélt osztatlan győzelem.” ^[97]

 

Sajnos az Antalffy Lajos orvos-ezredes vezette m. kir. 524. sz. Hadikórház egykori orvosairól, ápolóiról nem sok adat maradt fenn. Közülük névszerint csak az alábbiak ismertek:

Gazdasági Hivatal vezetője: Fábos György százados

Élelmezési tiszt: Steibach …. hadnagy

Orvosok: dr. Bajai Imre, dr. Fülöp Pál, dr. Naszvadi Béla

Vöröskeresztes ápolónők: Endrei Gizella, Olytyán Ágnes

 

1942 decemberében a Hadikórházban megtartott karácsonyi ünnepségen Köteles Árpád sebesült főhadnagy - Balatonfüreden, a m. kir. 524. sz. Hadikórházban megírt, - saját költeményét adta elő „Balatoni hercege” címmel. Verse füzet alakban is megjelent Balatonfüreden. ^[64]

 

„Zengőn zengjen a dal, régi szép időkről…

Hős nagy vitézekről, pogány magyar főkről.

Nagy Úrról, ki itt élt s ki sírba szálla,

Keresvén halálát: Balaton tavába…

Kereste, …találta…A lant késő hangja

Pengi úgy, mint Tihany zengő vén harangja…[…]

 

Zengi zengőn a dal: Lantnak késő hangja,

Úgy miként Tihanynak konduló harangja:

Ó, de nagyon rég volt…igaz vagy sem: szép volt…

Egyszer volt…hol nem volt…s aki volt, az rég holt…”

 

1943. január 1-jén a Hadikórházban fejeződött be az az ápolónői tanfolyam, melyet a helyi Vöröskereszt Egylet fiókja szervezett 1942. október 26-án. A vizsga rangját és komolyságát jelezte, hogy a 18 végzős ápolónőnek igen nagytekintélyű bizottság előtt kellett az elsajátított ismereteiről számot adni:

Jelen volt gr. Teleki Béláné, Zala vármegye főispánjának a felesége, vár-megyei főápolónő, Babics Endre esperes, dr. Antalffy Lajos kórházparancsnok, és Horváth Lajos dr., főszolgabíró.

A vizsgázókat dr. Fülöp Pál és dr. Bajai Imre katonaorvosok készítették fel. A sikeresen levizsgázott ápolónők köpenyére gr. Teleki Béláné tűzte fel a Vöröskeresztes ápolónői jelvényt. A frissen végzett ápolónők nevében Lovasi Balogh Irén mondott köszönetet a Hadikórház vezetőségének.

 

1943. január 15-én a Magyar Rádió munkatársai is látogatást tettettek az intézményben: Budinszky Sándor vezetésével hangfelvétel volt a Grand Hotel nagytermében, amelyben megszólaltak a kórház betegei, alkalmazottai egyaránt. A hadikórházban telt ház volt, azaz 170 fő rászorultat ápoltak. Rövi-desen kevésnek bizonyult a férőhely, ezért közel 30-40 ápolt elhelyezését már az Ipoly Szállóban kialakított férőhelyeken oldották meg. 

A balatonfüredi Hadikórház férőhelyeit 1943. február közepéig a többi magyarországi kórházakból és katonai gyógyintézményekből áthelyezett katonaápoltakkal töltötték fel. Ahogy az első világháború alatt is történt, az 1943. február 12-én a frontról Balatonfüredre érkezett első sebesültszállító szerelvényt is hatalmas érdeklődés kísérte. A nemzeti színekkel feldíszített szerelvény fogadására tanáraik vezetésével kivonultak az iskolák tanulói, ott voltak a község elöljárói, az egyházak vezetői, a katonai alakulatok parancsnokai, egyletek, szervezetek képviselői. A helyi újság „Új hősök érkezése” címmel tudósított az eseményről. ^[88]

A sebesült katonák érkezésével egyidőben egy református és egy r. kat. lelkész is érkezett a Hadikórház állományába.

A mintaszerűen vezetett hadikórházban az ellátás megszervezését Fábos György százados, a Gazdasági Hivatal vezetője végezte. A fürediek, ha csak tehették, támogatták a kórház működését, különösen vitéz Kocsis János és neje. Több alkalommal jófajta füredi borral ajándékozta meg a lábadozó honvédeket, de küldött törülközőket, sőt egy rádiót is adományként eljuttatott a honvédekhez.

A korabeli híreket átnézve sajnos nem a borra és egyéb adományokra volt a legnagyobb szükség: Több alkalommal is találkozhatunk ezzel az apró híradással: „Legnagyobb ajándék a bot, annak örülnek legjobban a katonák.” Ez bizony azt jelentette, hogy súlyosan megsebesült katonákat is kezeltek, akik reménykedtek a gyógyulásban. 1943 második felében már akadozott a kórház ellátása, a legalapvetőbb cikkekből is hiánnyal küszködtek:

Állandó hiány volt a gyógyszeres üvegekből, gyógyszerekből, kötöző anyagokból, ágyneműből, de a lakosságnak köszönhetően a katonaápoltak élelmezésében nem voltak fennakadások.

A Magyar Távirati Iroda 1943. február 21-én két balatonfüredi vonatkozású tudósításnak is helyet adott az országos hírek között:

 - A balatonfüredi Levente Egyesület által rendezett teaest bevételéből 800 pengőt juttatott a hadikórház betegei részére

- A helyi polgári iskola ifjúsága 110 sebesültet látott vendégül uzsonnára.

 

A járóképes katonák pedig igyekeztek visszaadni valamit a kapott sok-sok szeretetből. Unger János sebesült főhadnagy Arácson és Balatonfüreden előadásokat tartott a cári Oroszországról, hogy „megértesse, hogyan szedte ki ezen szadista társaság a serdülő ifjúságból az Isten gondolatát, és hogyan mételyezte meg ezt a nagy tömeget.” ^[69]

[…] A társadalmi szervezetek és egyesületek mellett az egyházak is kivették részüket a Balatonfüreden ápolt katonák ellátásában:

A balatonarácsi ref. egyházközség február 28-án 50 ápoltat látott vendégül a Kultúrházban, Horváth Teréz szanatóriumi ápolónő pedig 14-én uzsonnán látta vendégül a keleti harctérről nemrég hazaérkezett, a füredi hadikórházban üdülő ápolónőket. Az ünnepségen részt vett vitéz Szabó László ^[23] tábornok is. Veszprémfajsz németajkú lakossága 81 liter bort ajándékozott a füredi hadikórház sebesültjei részére.

 

[…] A Balatoni Kurir 1943. szeptember 9-én közölte, hogy „A balatonfüredi kórház 10 hónapi működése után a közeljövőben feloszlik, s a kórház helyét, a Grand Hotelt, átadják régi rendeltetésének. A kórház parancsnoka, dr. Antalffy Jenő orvos ezredes, a Balatonfüred c. laptársunkban búcsúzott el Füredtől, s a vidék közönségétől, intézményeitől.”

Valójában a Hadikórház nem oszlott fel, ahogy a tudósításban állt, csak továbbtelepült: Szentgotthárd és Hamberg voltak a következő telepítési helyszínei, majd 1944-ben egyesítették az Enyingen alapított 244. sz. Vöröskereszt Légoltalmi Hadikórházzal. A háború vége Passauban érte az intézmény, végérvényesen ott szűnt meg. ^[87]

 

 

 

1944 első hónapjaiban Bonyhádról telepítették Balatonfüredre, a Balatoni Szövetség Üdülőházába. Balatonfüredről még ugyanabban az évben Fonyódra helyezték, a kórházat 1945-ben Passauban oszlatták fel. ^[87] Veres D. Csaba több alkalommal az 534. sz. kórházzal azonosította, pl.:

 

„A katonai veszteségek ismeretlenek: a meghaltakat és meghalt sebesülteket a Balatoni Szövetség üdülőházában működő Magyar Királyi 534. sz. hadikórházzal szemben, az utca másik oldalán levő parkban temették el. Ekkor halt meg két polgári személy is: Unger András 31 éves szepetneki lakos és Havasi Béla 34 éves kecskeméti főmozdonyvezető.” ^[138]

 

 

A közölt események időpontját 1944 márciusának végében jelölte meg, pedig az 534. sz. hadikórházat csak 1944. októberében telepítették Balatonfüredre, tehát a sebesülteket és sebesülésükben elhunytakat a nevezett kórházban még nem helyezhettek el! A közreadott tábori levelezőlap pedig megerősíti, hogy az 534. sz. hadikórház a Grand Hotelben működött.

 

 

 

A tábori levelezőlap különös történetét dr. Dibusz László ( -2005 ) vetette papírra: ^[115]

 

 

 

 

A Hadikórház 1942-1946. között működött. Pécsett került felállításra, majd Szekszárdra, onnan Bonyhádra telepítették. Balatonfüredre 1944 októberében Bonyhádról helyezték át. ^[87] A M. kir. 534. sz. Hadikórház ezúttal a Grand Hotel épületében került berendezésre.

 „1944. december 6-án halt meg a kórházban az első két magyar katona…[…], őket követte még kb. 51 hősi halált halt honvéd…” ^[93]

A rendelkezésre álló adatok szerint a Hadikórházat 1946-ban, Greizben oszlatták fel. ^[87] 1945 márciusára a m. kir. Honvédség alakulatai, valamint intézményi hálózata, beleértve a tábori és a hátországi egészségügyi intézményeket is, elhagyta az országot.

 

A Balatonfüredre települt kórház történetéhez Farkas Gyöngyi érdekes adalékkal szolgál tanulmányában: ^[134]

"...Az 534. szekszárdi hadikórházban munkaszolgálatos zsidókat láttak el, emberhez méltó körülményeket biztosítva számukra. A beteg, sebesült katonákat igyekeztek minél tovább a kórházban tartani és nem visszaküldeni a csapattestükhöz. Ha lassan mégis felgyógyultak, szabadságos levelet kaptak, amellyel hazatérhettek. Egy üldözött asszonyon úgy segítettek, hogy alkalmazták a kórházban, mint asszisztenst. Az orvosok is úgy érezték, hogy „ez nem a mi háborúnk”. "

 

 

 

 

 

Az orosz csapatok bevonulása után, közel két éven át katonai övezetté vált a fürdőtelep: több száz sebesültet és gyengélkedőt ápoltak a „kórháznak” nyilvánított Stefánia és Ipoly Szállóban is. (Ezekben a kórházakban elhunyt orosz katonák sorsa ismeretlen, pedig a korabeli visszaemlékezések nagyarányú elhalálozásokat említenek.) Hogy mit is hagytak maguk után, arról Zákonyi Ferenc személyes emlékei a gazdátlanul maradt Horváth-házról (Stefánia Szálló) az alábbi képet festették:

 

„Sajnos, a hatalmas épületnek nem volt gazdája. Hiába zárták be az ajtókat, szögelték be a nagy bejárat kapuját, csak bejártak tolvaj emberek és lassanként elhordogattak belőle minden használható tárgyat. A falakból kiszedték a vízvezetéki és bergmanncsöveket, felszedték a parkettákat, sőt 1952-ben már a párnafák is hiányoztak egyes szobákból. Valahányszor csak végigsétáltam a hatalmas épület folyosóin, elszoruló szívvel láttam, milyen pusztítás folyik állandóan. Megakadályozni nem lehetett.”^[39]