Halászy főhadnagy naplójából
2010.11.06. 15:29
Halászy Sándor
Pedig csak győzelemre számítottunk...
A Napló és szerzője
2010 tavaszán, több évtizedes mozdítatlanság után nyitódott ki Halászy – több helyen Halászinak írva - Sándor tü. főhadnagy közel 400 oldalas, dokumentumokkal és fényképekkel bőségesen kiegészített, háborús albuma. Pontosabban csak az első kötete, mert az időrendben összeállított anyag 1916 júniusának elején véget ér, a 400 oldalas A/4-es méretű fotóalbumba már nem fért több anyag. Bizonyára nagyon sokan nekiláthattak a háború után megörökíteni harctéri emlékeiket, mert maga az album is erre a célra készült, fedőlapján aranyozott betűkkel a felirat: 1914-1918. Ebbe az albumba ragasztgatta be nagy gondossággal a visszaemlékezéseiről íródott gépelt oladlakat, a fényképeket, a hazaküldött leveleket, harctéri vázlatait, karikatúráit, térképeit, a korabeli újságkivágásokat és összegyűjtött képeslapjait. Néhány oldalt valamiért eltévesztett (?), oda csak a gépelt oldalak indigós példányai kerültek, ebből arra következtethetünk, hogy feljegyzései legalább 2 példányban készülhettek. Azt, hogy elkészült-e a napló folytatása s fenn-maradt-e valahol valakinél, erre pontos választ már nem adhatunk.
A napló írójáról keveset tudunk. 1895 körül Enese (Győr-Sopron-Moson vm.) községben született egy jómódú földbirtokos család második gyermekeként. Harctéri szolgálatát 1914. augusztus 11-én a komáromi 15. tüzérezred zászlósaként kezdte meg Galíciában. Bátyja, József (Dodó) a háború kitörésekor m. kir. honvédtiszt, főhadnagy. 1915 végére az akkor már had-naggyá előlépett Halászy Sándor hadosztálya legeredményesebb tüzérségi megfigyelőjévé, felderítőjévé lépett elő. A felsőbb parancsnokság döntése értelmében 1916 márciusában áthelyezték a Fliegerekompagnie Nr. 3. Brody-ban állomásozó parancsnokságához, erről a következőket írta naplójában: „… útmutatásokat fogok adni a légi megfigyelőknek, illetve itt az együttműködésünk harmóniáján kell egy kicsit munkálkodnom, ami eddig sajnos a repülők és a tüzérek között nagyon hiányzott.”- tehát Halászy hadnagy az osztrák-magyar katonai repülés légi felderítőinek első kiképzői közé tartozott. Későbbi bejegyzéseiből ismert, hogy 2-3 hónap alatt sikeresen ki is képezte a 3. repülőszázad legénységét tüzérségi felderítésből, célpont-meghatározásból és kiértékelésből. 1916 közepén – főleg bátyja közbenjárására – a cs. és kir. közös haderőtől átkérte magát a m. kir. honvédséghez és a honvéd lovas tüzérosztály tisztjeként szolgált tovább.
Azt, hogy Halászy főhadnagy életében Balatonfüred milyen szerepet játszott, még nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy a naplójában többször említett – több felvételen is megörökített - Brázay Kálmán (†1916.) azonos-e Füred és Arács életében jelentős szerepet játszott Brázay család egyik tagjával.
„Most indulunk az újkomáromi vasútállomásról. Nagy a lelkesedés, csak úgy zúg a forró lég a hangos éljenzésektől. Ne aggódjatok értem. Isten veletek!”
Ezekkel a mondatokkal kezdődik Halászy főhadnagy első bejegyzése 1914. augusztus 11-én. Még nem írhatta oda a mellékelt képeslap alá: Pedig csak győzelemre számítottunk…
1914. augusztus 12-én, a miskolci állomáson még virágokkal, jó borral és muzsikaszóval telt meg a szerelvény, a sebesültek és rokkantak helyét még mi, a széplányoktól búcsúztatott vidám katonaifjak foglaltuk el. Amikor tovább indult a szerelvény, a búcsúztató tömeg együtt skandálta velünk: Éljen a háború! Isten veletek! Egy nappal később már a Kárpátok büszke bércei integettek, mikor a magyarajkú legénység rákezdett a Himnuszra. A galiciai állomásokon, így Nowi Sacz-ban is, a lengyelek is magyarul éljeneztek: „Éljen Magyarország! Ne féljetek, lesz még szőlő s lágy kenyér!”
14-én már érezhetővé válik a változások szele: Felsőbb parancs tiltja meg az állomáshely megnevezését, de innen lóháton, úgy 40 km-re, még ma elérjük az orosz határt. Utazásunk utolsó napja volt a legmulatságosabb. A lengyel lányok Jasloban fogadtak a legbarátságosabban bennünket. Táncoltunk, magyar nótákat énekeltünk, sőt a végén már majdnem házasságokat is kötöttünk.
„Kár, hogy a vonat a legszebb percekben elindult.”
Augusztus 18.
Sikerült kipihenni a hosszú lovaglás fáradalmait. Egy lengyel iskolában vagyunk elszállásolva, hol a zizegő szalmán mesésen aludtam. Sikerült három hatalmas libát is vásárolnom a tiszti konyha részére. Akkorák, mint egy-egy hazai túzok. Holnap tűzmesterré léptetnek elő, s ezzel együtt 50 koronával megnő a gázsim is.
„Már láttam egy nyitott hasú kozákot is, itt lőtték le a közeli erdőben.”
Augusztus 19.
„Egyre pihenünk és gyűjtjük az erőt. Véres harcok árán, mit saját ba-káinkkal vívtam meg, vásároltam ma egy hordó sört és 10 üveg bort a konyhánk részére. A zsákmánnyal, midőn megérkeztem a táborba, tisztjeim nagy ovációval fogadtak. Ha ez így menne tovább, rövidesen soron kívül zászlóssá léptetnének elő.”
Augusztus 20.
Holnap valószínűleg felszedjük a sátorfánkat. Nagyon szép vidéken, csupa fenyőerdők közepében vagyunk, de az éjjelek szokatlanul hűvösek. Örülök, hogy az utolsó állomásunkon vettem egy meleg takarót és egy pár pamut házicipőt. Elkeserítően bosszantanak a szokatlanul szemtelen lengyel legyek is, sokkal tolakodóbbak a hazaiaknál. A pimasz állattok még éjjel is zümmögnek, lehetőleg az alvó ember fülébe. Na sebaj! Ebbe nem halunk bele.
Tűzkeresztségben
Augusztus 23.
Polichna, Krasnik.
Délután 5-kor estünk át a tűzkeresztségen, erős gyalogsági tüzet kaptunk. Az első benyomások nagyon kellemetlenek, úgylátszik, hogy mégiscsak komoly dolog a háború. Meredek dombra vonultunk fel nyolcórás türelmetlen várakozás után. Egész nap egy krumpliföldön voltunk beásva. Tőlünk északra és délre reggeltől estig tombolt a harc. Mesés látvány nyújtott az ellenség gránátjaitól felgyújtott falvak égése. Hangos éljenzéssel fogadtuk a parancsot a támadásra. Kaden kapitány úr – bár nagyon ideges volt - és én, mint a mellé beosztott segédtiszt, előre szaladtunk egy kilátóra. Tőlünk 200 lépésre - sebesüléséig - Hummel hadnagy tűzködte ki az apró zászlócskákat, ahová ütegeink helyét bejelölte. Lövéseket is kaptunk a közeli erdőből, de az ellenségnek nyomát sem leltük. Utólag már elmondható, hogy hibás volt az ágyuink felvonultatása, mert kevés volt hozzá a gyalogsági fedezet. Néhány srapnelt leadtunk a közeli erdőre, aztán nagyon sötét lett.
Augusztus 24.
Egész éjjel meneteltünk, hogy hajnali 3 órára elfoglalhassuk az új állásainkat. Legyengülve és kiéhezve érkeztünk meg. Meleg ételt utoljára az előző nap kora estéjén kaptunk, az is csak valamiféle fekete lötty volt. Konyhánk talán néhány óra múlva utolér bennünket. Szerencsémre találtam néhány körtét és sárgarépát, ezeket ettem a hagyma mellé. A konzerveket nem volt szabad felbontani.
Az éjszakai marsch igen hosszú és borzalmas volt. Égő falvakon haladtunk át. Úton-útfélen sebesültek jajveszékeltek: magyarok és oroszok vegyesen. Az égő házakból kellemetlen, égett hús szaga áradt felénk, az árkokban hullák feküdtek, mintha az ütközettől elfáradva itt hajtották volna örök álomra fejüket. Az izgalmas látvány ellenére jónéhányszor elbólintottam a lovam nyergében. Néha csak a jó Gonosz lovam horkantására, vagy épp a kapitányom rivalgására ébredtem fel, olyankor azt hittem, hogy csupán álom az egész. Pedig nem az volt. Szegény Tomka önkéntes bajtársamtól épp tegnap búcsúztam el. Mindkét lábát srapnel szakította le a térd alatt.
Az 5-ös tüzérbrigádunk a közeli domboldalon foglalt állást, készülünk az éjszakai ütközetre.
Augusztus 25.
Legénységünk és lovaink már nyögnek a kimerültségtől. Ha ez még sokáig így megy tovább, mindnyájan itt veszünk éhhalált. Reggel 4 órakor előttünk heves puskaropogás hallatszott. Boza-Wola-Studianszky falu végén egy huszárfutár hozta a parancsot kapitányomnak, hogy engem és egy jobb lovas altisztet haladéktalanul küldjön a stábjához. Ott Kaufmann tábornok úr egy szigorúan titkos parancsot adott a kezembe, melyez tűzön-vízen keresztül, de a 83. gyalogezred parancsnokának kellett továbbítanom. A térképem a 83-asok álláshelyét csak feltevésben mutatta meg, tehát ezek felkutatására kellett előbb indulnom. Arra kellett indulnom, ahonnan a puskaropogás hallatszott. Az erdőt megközelítve Róka győri 26-os hadnagy kiáltott rám, hogy azonnal száljak le a lóról, mert az erdőben muszkák vannak. Medve szakaszvezető, ki úgy 10-15 méterre mellettem lovagolt, hirtelen az erdő felé mutatott.
Egy tisztás szélén két lovat és egy világoskékben levő piros csíkot pillantott meg. Gondolkodásra nem volt idő, előkaptam karabélyomat és odalőttem. A következő pillanatban vagy 6 lovas ugratott el az ellenkező irányba. Kozákok voltak, de megfutamodtak. Rövid negyedóra múlva „Hála Isten”-nel köszöntöttük az első 83-asokat, kik szerencsére nem lőttek össze bennünket kozákoknak. A parancsot sikerült továbbítanom, melyről csak később derült ki, milyen fontos volt: az éjszakai mars alatt megszakadt az összeköttetésünk a 83-asokkal, ezért nem vonulhattunk tovább.
Délfelé állásba mentünk és egész alkonyatig tüzeltünk. Megtapasztaltuk már, hogy az orosz tüzérség milyen kitűnően lő, ennek ellenére a folyamatos srapnel esőben mégis kilőttük két ütegüket. Valóságos párbajt vívtunk: láttuk egymást és célbalőttünk ütegeinkkel.
Augusztus 25-i és 26-i dátummal két hazaírt levelezőlap sorai egészítik ki feljegyzéseit:
Kedves jó Szüleim! Mint a vakondok elásva, mint az ürge elázva, hasalunk fedezékünkben. Itt a legbiztosabb, ide nem talál a muszka. Ne aggódjatok miattam! Jól vagyok és pont. Szerető fiatok.
Kedves jó Szüleim! Megyünk mindig előre. Ha így haladunk, úgy legközelebb Szentpétervárról írok egy lapot. Hála Isten jól vagyok és szívom a friss muszka levegőt. Dodóval szeretnék találkozni, nem tudom hol lehet. Az Ég Veletek! Hálásan szertő fiatok.
Augusztus 27.
Majdan-Jeziorka. Grófi major.
Véres ütközet volt, erős srapnell tűzben voltunk. A muszka tüzérség igen kiválóan lőtt a fedett állásaiból, képtelen voltam felfedezni őket. Mi is lőttük őket, támadásunk folyamatosan haladt előre, rendületlenül. Ma reggel hajnalban találkoztam Fillinger Ferivel és Weigl Dódival, nem tudom, hogy szegények megélték-e a mai napot. Rengeteg a veszteségünk. Medve szakaszvezetőm a combján sérült meg, így a legbátrabb telefonistámat vesztettem vele. Ő legalább szerencsésen megúszta a háborút, mert remélem, neki már nem kell visszatérnie ebbe a kíméletlen embervadászatba. A grófi majorban kedves ajándékra tettem szert: elfogtam a Cárt egy szép fiatal bernáthegyi képében. Remélem sikerülni fog ezt a barátságos muszka kutyát hazavinnem.
Ugyanazon a napon szüleinek megírt levelezőlapján kissé hazudni kényszerült, még nem rajzolta meg helyzetének valós képét. Ekkor még ő is arra számított, hogy rövidesen véget ér az általa is említett kíméletlen ember-vadászat, s erről jobb, ha az otthoniak nem értesülnek.
Kedves jó Szüleim! Tudom, sokat aggódtok fiaitokért. Rólam legyetek egésze nyugodtan. Bár Dodókámról kaphatnák megnyugtató hírt. Én egészségesen szívom a puskaporos levegőt. Idáig nem kaptam Tőletek egy sor sem. Minden percem le van kötve, szemeim állandóan a 15-ös távcsőbe merednek. Vigyáznom kell a muszka minden lépésére, a bitang igen megbízhatatlan. Minden percben megléphet előlünk, mi pedig út-ravaló nélkül nem szeretnénk elengedni. Ne búsuljatok, nem tarthat már sokáig az a Scharfschiessenübung! Isten Veletek! Hálásan szerető fiatok.
Augusztus 28.-31.
Wola-Bichawka, Wola-Mata falu előtti állás.
Egyre jobban közeledünk Lublinhoz, holnapra már a városban kell lennünk, pedig ma tombol a legádázabban a harc. Félek, hogy a legszebb teményeink beteljesülésének egyszer s mindenkorra befellegzett, itt fogunk mindannyian elvérezni. Borzalmas veszteségeink vannak, friss tartalékaink nincsenek. Pawlownál csak a Gonviselés mentett meg bennünket a gépfegyvertűzben. Nyeregtáskámat átlőtték, a fejem feletti megfigyelőállás tetejét, egy hatalmas tölgyfát a srapneltalálat szakította pozdorjává. Itt találkoztam véletlenül Fischer Karcsival és gróf Zichyvel: úgylátszik a hadosztály-parancsnokság is tudni akar valamit az itt zajló eseményekről.
A segélyhelyeken is borzasztó jeleneteknek voltam tanúja. Nincs víz, a férfiak ajkáról a jajgatás a legelviselhetetlenebb.
Most csend van, úgylátszik az oroszoknak is elfogyott a készlete, de vajon mi lesz holnap?
Újra támad az ellenség, de gyalogságunk hősiesen tarja magát. Nem tudunk nekik segíteni, mert ágyúink tönkrementek a sok tüzeléstől. Az orosz tüzérség pedig mesésen dolgozik. Állítólag egy francia kapitány által parancsnokolt üteg operál ilyen pontosan. Legalább is ezt mondják a muszka foglyok. Egészen közelről lő a disznó, én mégsem tudom megtalálni! Gyalogságunk pedig csak egyre fogy, a 26-ik gyalogezrednek már tisztje is alig van.
Teljesen le vagyok sújtva és elvesztettem minden reményemet a hazatéréshez. Ráadásul Drobilits önkéntes az egyik legjobb barátomról hozta a szomorú hírt: Kemptner Ernő halálos sebet kapott. Egy átkozott muszka golyó fúrta át a mellét. Ennek volt szemtanúja Drobilits, ő kérdezte meg, hogy hol sebesült: Szegény már szólni sem tudott, csak a szívére mutatott. Isten Veled Te legkedvesebb, legőszintébb barátom!
Fatalista lettem. Jöjjön, aminek jönnie kell! Pusztulás és enyészet a magyarnak a sorsa.
A 26-osok egyik gépfegyvere egy muszka repülőgépet szedett le, s az úgy esett le, akár egy stanglizott fogoly. Bakáink egetverő éljenzése kísérte a halálos pottyanást.
Rossz hír, hogy a 12-eseknek egy egész zászlóalja orosz fogságba esett. Tőrbe csalták őket. Először a muszkák fehér kendőikkel integettek, mire a mieink gyanútlanul közeledtek hozzájuk. Talán 100 lépésre lehettek, mikor a legborzalmasabb gépfegyvertüzet zúdították rájuk. Megadták magukat, különben mindannyian ott pusztultak volna. Ha nálunk ily kegyetlen halálos a harc, milyen lehet a lovasságunké a kozákok ellen?
„Komáromi huszárok előre!”
Szeptember 1.-2.
Ütegállás a 169-es magaslaton
A hűvös muszka föld közelsége megártott a gyomromnak. Ópium cseppekkel nyugtatgatom. Nem az én gyomromnak való ez a rendetlen élet.
Egész éjjel sűrű eső áztatott bennünket, de a szurok sötétben is bömböltek az ágyúk, ropogtak a gépfegyverek. A hírhedt francia üteget továbbra sem tudom felfedezni, pedig gyalogságunk könyörög, hogy végre némítsam már el. Minden félórában érkezik ugyan egy jelentés a megfigyelt ellenséges ütegállásokról, de egyik sem az, amelyikre vadászom.
Állásaink már oly pontosan be vannak lőve a muszkák által, hogy egy percre sem dughatjuk ki az orrunkat az állásból. A sok küldönc mászkálása elárulta helyzetünket. A mai győzelmi hírek felvillanyoztak bennünket, az esti eligazításkor kaptuk a jelentést, hogy az 5-ik hadtest eddig 7000 foglyot, 28 ágyút, 3 zászlót és több gépfegyvert zsákmányolt. Lövegeinknél ma 2 ember súlyosan, 2 fogatos és 4 ló könnyebben megsebesült.
300 lépéssel keletre költöztünk, ugyanis az addigi helyünkön már lehetetlen volt tovább kitartani. Ezzel az állásváltoztatással remélem sikerült a muszkákat kijátszani. A bitang már úgy be volt lőve, hogy szitává lőtt volna bennünket. Kapp alezredes úr végre engedett, végre egészen fedett állásba mentünk. Csodálatos, hogy aránylag ily kevesen sebesültek csak meg közülünk. Már a muszka is elővigyázatosabb lett: ő is fedett állásból lő. Csak kozák ütegek vannak, akik sokat tanultak az orosz-japán háborúból. Egyes ütegeik messzebbre is tudnának lőni, mi ezeket távolságban el sem érhetjük. Ezek nyugodtan állnak fedezetlenül, s vígan köpnek a markukba. Még az a jó, hogy szabad szemmel is jól látjuk őket, hogy mikor készülnek leadni egy üdvözlő lövést, s marad elég időnk a fedezékbe vonulásra.
Alig írhattam le a fenti sorokat jegyzetfüzetembe, máris a fejünk felett robbantak a srapnellek. Hat darab úgy 10 méteres körben csapódott le körülöttünk. Örültünk is egyben, mert mindegyik bedöglött. Napközben majdnem lehetetlen kibújni a megfigyelőből, ezek a kutyák ugyanis még egyetlen emberre sem sajnálják a muníciót. De annál jobb, legalább hamarabb elfogy nekik. Lublin bevétele nem megy olyan könnyen, mint azt elképzeltük, azaz a generálisaink elképzelték. Délután 4-kor a 19-esek tá-madtak a Wola-Mata ellen, de nem jutottak néhány lépésnél előbbre. Üte-günk a falut és a mögötte levő erdőt lőtte, mert ott sejtettük a muszka üteget. Ma 650 lövést adtunk le, jóval többet, mint tegnap.
Szegény jó Szüleim! Ha Ti tudnátok, hogy most milyen veszedelemben vagyok! Jobb, hogy ilyen messze vagyunk egymástól, legalább Te jó Anyukám nem tudsz rólam semmit. Isten óvjon Benneteket!
Szeptember 2-án szüleinek íródott levelező lapja a napló utolsó mondatainak a folytatása is lehetne: titkolni kell még a szülők elől a valós eseményeket, a féltett fiú bátorítja és önt lelket az otthonmaradt szeretteibe:
Lassan, de biztosan közeledünk a célunkhoz. A béke már sokáig nem késhet. A legjobb egészségben írom e sorokat. Néhány napig nem közlekednek a hadipostások, pedig lesem, várom Tőletek Dodóról az értesítést. Legalább azt tudhatná az ember, hogy Ti megkapjátok-e a mi postáinkat, már az is nagy megnyugvás volna részünkre, mert jóleső volna a tudat, hogy hiába nem kellene aggódnotok. Az éjjel egy kis muszka lovacskát fogtam, gazdáját valószínűleg lebillentették a nyeregből. Oly igénytelen a szegény pára, de szívós és ha hagyják, úgy szalad, mit a nyúl. Ha majd hazamegyünk, megveszem az areáltól. Ne sopánkodjatok! Nemsokára már lefújnak. A jó Isten majd megsegít bennünket! Hálás fiatok.
Szeptember 3. Ugyanott.
Az éjjel heves támadás zajára ugrottam ki a vermemből. A muszka egyre hevesebb ellentámadásokba kezd. Összes ütegünk vagy félóráig bombázta a nappal gondosan belőtt célokat. Gyönyörű látvány volt az éjjeli tűzharc, de annál kellemetlenebb az ellenséges gránát. Egy katonafogatból meg is ölt két lovat, Ribár fogatosnak pedig a lábát roncsolta szét.
Éjfél után síri csend lett, csak a megszokott tábori őrsök egyeslövései hallatszottak megnyugtatólag a pihenni vágyókra. Körös-körül égő falvak világították be az éjszakát.
Hajnalban jelentkeztem Kaden kapitány uramnál, hogy keresek egy jobb megfigyelőt, ahonnan az orosz ütegeket tudom eredményesebben kifürkészni. Nehezen nyugodott be a vállalkozásomba, és atyai jó szívében telve aggodalmakkal, de elengedett. Végtelen lágyszívű az öreg, nem való katonának a háborúban. Úgylátszik, engem különösen kedvel. Két altisztemmel érkezem a Wola-Mata községgel szemközti 19-es állásokba. Itt egész napon át a vonalakat mászkáltam és figyeltem az orosz ütegek lövéseit. Már-már azt hittem, hogy vállalkozásom kudarccal zárul, mikor egy küldönc jelentette, hogy a tábori őrstől egy szabadszemmel is jól kivehető orosz üteget fedeztek fel. Szabó szakaszvezetővel kúsztam az előretolt egységhez. Nem is kellet sokáig várnom, mikor a jelzett irányból két villanást is láttam. Még leadott néhány lövést, melyekből pontosan megállapíthattam, hogy ez az az átkozott, franciának csúfolt üteg! Négy ágyúja van a bitangnak, melyek mesésen vannak maszkírozva a Lublinba vezető út lombjainak árnyékában. Sajnos most már késő van, majd holnap elbánok veled!
Kapitányom hozzá is járult, hogy terveim szerint belőhessem a felderített üteget. Czerni hadnagy gödrében írom e sorokat, nem tudok elaludni, olyan izgatott vagyok, mintha a patonai erdőben szarvasvadászatra indulnák. Igaz, a tervek szerint holnap már valamelyik lublini kávéházban kellene pezsgőznünk…
Szeptember 5. Wola-Bichawka
Vöröskeresztes kórházban, hanyattfekve írom e sorokat, remélve, hogy ezek lesznek az utolsó háborús feljegyzéseim, mert nem hinném, hogy én még vissza fogok kerülni. Fájó szívvel vettem búcsút az ütegemtől, sajnálom, hogy a győzők büszke hazavonulásán már nem vehetek részt. Itt a Spitálban boldog meglepetés is ért: rátaláltam a már elsiratott Ernő barátomra, van remény a felgyógyulásához. Most minden igyekezetem arra irányul, hogy őt szerencsésen hazavigyem aggódó szüleinek.
„A "Hilfeplatzon" borzalmas az élet!”
Érdekes szeszélye ez a sorsnak, hogy ugyanabban a szobában fekszik komáromi házigazdánk, az alezredes úr is. A jobb lábát lőtték át a térd alatt. Itt nyög mellettem Holló kadet is, kinek a hátgerincét bénította meg egy ráeső srapneldarab. Nem hiszem, hogy sokáig bírja. Egymás hátán fekszünk, rettenetes a levegő és a haldoklók nyögése. Talán holnap kerül ránk sor, annyi a hátra szállítandó sebesült. Engem a doktor nem vizsgált meg, pedig még a 19-es segélyhelyén kapott kötés van a vállamon. A törött kulcscsontom teljesen kinyomja a blúzomat, de fájdalmat nem érzek. Van időm újra végiggondolni a történteket:
Hajnalban, az ismert úton értünk a rajvonalhoz. Lovainkat Kollár káplárra hagytuk és kúszva mentünk tovább. A muszka már reggel 6-kor lövöldözni kezdett, mindenképp valamiféle fedezéket kellett ásnunk a kis spatnikkal. Később gránátozni kezdett a betyár. Egymásután 64 gránáttal vegyített srapnelt köpött felénk, mégis sikerült megfigyelnem egy újabb muszka üteget, Wola-Mata falutól északra húzódó bokros részről tüzelt. Biztonságba érezhették magukat, mer az általunk bírt terepről megfigyelőink nem vehették észre. Délután 4-kor a francia üteg is munkához látott. Ütegeinket kezdte megdolgozni. Ez belőlem rettenetes bosszúvágyat váltott ki. Szakaszvezetőm segítségével sikerült is Kaden kapitányhoz eljuttatnom a jelzéseket, s az előre megbeszélt terv szerint könnyen ment a megsemmisítésük. A gyalogság ujjongott, mert szabad szemmel is jól látta gránátaink hatását. A Batterie 2. közel 150 gránátot lőtt ki a francia ütegre. A Thielen főhadnagy parancs-noksága alatt álló Batterie 1. pedig a Wola-Mata mögötti ütegeket semmisítette meg. A tüzérségi harc az egész vonalon tombolt, közben az orosz gyalogság is támadásba kezdett. Borzalmas golyózáporban futottunk hátra, de sebesülésem körülményeire nem emlékszem.
Szeptember 7.
Nisko vasútállomás
Leírhatatlan szenvedésektől és izgalmaktól kimerülve, 24 órás kocsikázás után érkeztünk meg a vasútállomásra. Wola-Bichawkáról csak az utolsó pillanatban tudtunk elmenekülni. A súlyosan sebesültek nagyrésze a Feldspitálban maradt, mert nem voltak szállíthatóak. Talán a muszkákban is lesz annyi emberség, hogy ápolni fogják őket. Ernő barátomat is csak a saját felelőségére segítettem le a második emeletről. Nagyon rosszul van szegény, itt fekszik alattam magas seblázban. A tüdejébe hatolt a muszka golyó és valahol bennmaradt Ha a ma éjszakai utazást kibírja, akkor én is reménykedhetek, mert tudom, hogy szívós természete van. Istenem, mentsd meg ezt a jó barátomat!
Tegnap egész éjjel bömböltek az ágyúk, s egészen közel ropogtak a gépfegyverek. A szegény sebesült társaim nem csak emiatt nem tudtak aludni, hanem a rettenetes fájdalmaiktól s a kilátástalanságtól. Azt mindenki érezte, hogy a muszka egyre hevesebben támad, ráadásul eddig nem ismert vehemenciával. Reggel 6-kor, a szakadó esőben rohant fel az egyik doktor és kétségbeesve kiabált, hogy aki mozogni tud, azonnal meneküljön, mert a falu szélén már ott állnak az oroszok, a mieink pedig vonulnak vissza. Borzalmas kavarodás lett ebből ordítozással, sírással. Ernővel nehéz dolgom volt, mert pont az éjjel mondta az egyik doktorunk, hogy csak akkor van esélye a túlélésre, a mozdulatlanul tölti a napokat, ne mozogjon, mert akkor elpusztul. Az a gondolat, hogy legjobb barátom orosz fogságba jusson, az legyőzött bennem minden határozatlanságot és szerencsésen lesegítettem az épen ma-radt vállamra támaszkodva és a használható jobb kezemmel vonszolva. A szanitécek is menekültek a kocsikkal. Bajkor hadnagy legényével fogtunk le egy sebesültszállító kocsit s ebbe nyomkodtuk be a jajveszékelőket. A kocsik egymás hátán döcögtek, sok kocsi az árokban kötött ki. A zavart még fokozta, hogy valaki kiabálni kezdett, hogy jönnek a kozákok s lövöldöznek ránk az erdőből! Szegény Holló kadett útközben meghalt, Blaciak faluban tettük le.
Délután 4 órakor érkeztünk Janow faluba. Egy nyugodt éjszakát reméltünk itt eltölteni az orosz kaszárnya szobáiban, leheveredtünk a szétszórt szalmára. Én Bajkor legényével elemózsia után néztem, épp egy tiltakozó zsidó kezéből ragadtam el egy szép sült libát, mikor irtózatos kiabálást is hallottam: „Itt vannak a kozákok!” – hallatszik minden felől. Rohantam vissza a kaszárnyához, hol sebesültjeink már az épület előtt vergődtek. Ernőm is vonszolta magát és menekülésre bíztatott. Kocsik száguldoztak mindenfelé, a pánik leírhatatlan volt. Egy fiatal orvos próbált véget vetni a fejetlenségnek, mikor kiabálni kezdett, hogy nem a kozákok jönnek, hanem a lovasság! De senki sem hitt neki, mindenki menekülni akart. Összeszedve minden erőmet az útközepére rohantam és felugrottam egy vágtató kocsira. Egyetlen kezemmel előrántottam a pisztolyomat és a polyák fejének szögezve kényszerítettem a visszafordulásra. A kórházunk elé hajtattam, hol Ernő, Bajkor legénye és Széll zászlós felkapaszkodhattak a kocsira, s vágtattam velük a többiek után. Kocsi kocsi hátán vergődött a homokos talajon, egész éjjel mentünk, mert pihenni lehetetlen volt. Ha megálltunk volna, a mögöttünk jövők biztosan az árokba löktek volna. Én nem bírtam a kiálló kulcscsontommal a kocsin maradni, ezért az út legnagyobb részén gyalog masíroztam.
És egészen másképp rögzítődtek ezek az események a szeptember 8-án és 9-én hazaküldött levelekben!
(Foly.köv.)
|